„Nem akartam!”
„Nem volt szándékos!”
„Bocs, véletlen volt!”
Számtalanszor halljuk ezt.
Te is szoktál ezzel a „védekezéssel” élni? Ha igen, tudod mit teszel ilyenkor?
Megtagadod a teremtő mivoltodat!
Ha a fenti mentegetőzéssel élsz, akkor kijelented, hogy egyáltalában nem vagy tudatos, Veled a dolgok csak úgy megtörténnek és Te nem tehetsz róla (vagy érte) semmit.
Mindezt az hozta ki belőlem, hogy ma kaptam egy levelet, amiben a ho’oponopono kifejezéseit használta valaki és azt írta: KÉRLEK BOCSÁSS MEG, NEM SZÁNDÉKOSAN TESZEM.
Oké, ez nagyon szépen hangzik, tök olyan, mint ahogyan gyerekkoromban bocsánatot kellett kérnem anyukámtól, ha olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Tehát mondhatnám igazán szép gesztusnak, hogy ha valaki így kér bocsánatot.
DE, semmi esetre sem megfelelő mondat ez a ho’oponopono sikeres használatához. 2 okból is hibádzik a dolog:
A ho’oponopono alapfeltételezése az, hogy vállalom a felelősséget minden történésért. Nem csak a saját cselekedeteimért, hanem másokéért is. Ha tehát azt állítom benne, hogy van olyan dolog, amiről nem tehetek, akkor ellentmondok annak, hogy én magam vagyok az ok. Különösen igaz ez arra, ha a saját tetteimért nem vállalom a teljes felelősséget, azaz azt mondom, hogy nem volt szándékos, avagy véletlenül történt.
A ho’oponopono bocsánatkérése egy tisztító folyamat része, és nem megalázkodó kérés valaki fölöttünk állóhoz. Nem áll senki felettünk, bocsánatért elsősorban önmagunk teremtő részhez fohászkodunk. Lehet persze a másik emberhez is folyamodni, de ott nem a saját tettünkért kérünk bocsánatot, hanem azért, mert valami olyasmire késztettük a másikat, amit neki nem volt könnyű megtenni. Például a saját okulásunk érdekében valami rosszat kellett tegyen velünk, ezt sajnáljuk, és ezért kérünk bocsánatot.
Igen, a ho’oponopono sokak által félreértett furcsasága az, hogy nem azért kell bocsánatot kérnem, ha én hibáztam, hanem azért ha a másik vétett ellenem. Ez azért van így, mert a gondolat alapvető kiindulása az, hogy egy vagyunk, és mindannyian a teremtő energiából vagyunk. Mint ilyenek nem azt nehéz megtennünk, hogy „jók” legyünk, hanem azt, ha valami „rosszat” kell tennünk a másikkal. Erről szól a kedvenc mesém, amit a könyvemben is megírtam, s most itt is megteszem, hogy érthetőbb legyek:
Mielőtt leszületnének a Földre, a lelkek összegyűlnek a “szereposztó felhőn” és megegyeznek abban, hogy ki miben fog segíteni a másiknak céljai megvalósításában.
Az első lélek spirituális tanító akar lenni, így többen jelentkeznek, és elvállalják, hogy majd a tanítványai lesznek.
A második lélek fel akar fedezni valamit, amivel segítheti az emberiség előrehaladását. Hozzá is több jelentkező akad, akik ötletekkel, asszisztenciával, támogatással nyújtanak majd neki segítséget.
A harmadik lélek megtapasztalná a test kihasználhatóságának határait. Hozzá olyan lelkek kapcsolódnak, akik sportolóként akarnak sikereket elérni.
Lélekről-lélekre így megy ez a “szereposztó felhőn”, hiszen ahhoz, hogy mindenki szabad akarata szerint megtapasztalhassa azt, amit szeretne, kell hogy legyenek olyanok, akik ebben segítik őket. Ahhoz például, hogy valaki bíró lehessen, szüksége van olyanokra, akik felett ítélkezhet, mint ahogyan sok-sok betegre van szükség ahhoz, hogy más lelkek orvosok, gyógyszerészek, ápolók, kutatók és még sok minden, a gyógyításhoz kapcsolódó szakma képviselői lehessenek. (Amikor valaki például olyan kérdést tesz fel, hogy “miért engedi Isten a sok betegséget a Földön?”, akkor pontosan ez a válasz rá: ha nem lenne betegség, nem lehetnének gyógyítók sem.)
A “szereposztó felhőn” tehát egyre több megállapodás születik a lelkek között, mikor a sokadik lélekre kerül a sor, aki azt mondja:
– Én a megbocsátást szeretném megtapasztalni a következő életemben. Ki segít nekem ebben?
Néma csönd a válasz. Egyetlen lélek sem jelentkezik, hogy megtegye, amit kell, ahhoz, hogy ez a lélek is megtapasztalhassa azt, amit szeretne. A sokadik lélek újra megszólal hát:
– Olyan régen várok erre, és úgy érzem, most már készen állok rá, hogy teljes valómmal képes legyek megbocsátani. Kérlek, segítsetek nekem!
Kis szünet után előlép egy lélek, és beletörődően azt mondja:
– Rendben. Akkor én leszek az, aki bántani foglak.
ÉN LESZEK AZ, AKI BÁNTANI FOGLAK!
Ahhoz, hogy megbocsáthassunk valakinek, előbb valami „rosszat” kell, hogy elkövessen ellenünk. A kis lélek meséjéből pedig kiderül, hogy mivel minden lélek egy, mind a teremtő energia része, a legnehezebb feladat, szándékosan bántani a másikat. Ám az élet így van kitalálva:
ha nincs bűnöző, feleslegessé válik a rendőr vagy a bíró munkája…
ha nincs beteg, mihez kezdenének az orvosok vagy a gyógyszerészek…
semmit nem tudunk megtapasztalni mások segítsége nélkül!
Így segítjük egymást abban, hogy tapasztalatokat szerezzünk, s általa közelebb jussunk önmagunk megismeréséhez. Így működik a világ a lehető legtökéletesebben ahhoz, hogy a Tudatos Teremtő Energia megtapasztalhassa önmagát általunk.
Ha erről többet is tudnál, nézz át a következő könyvem weboldalára:
