• nem várható el, hogy mások megbecsüljenek.
• esély sincs arra, hogy igazi sikereket érhessünk el.
• pozitív gondolkodásmódunk önbecsapássá válik, és így eredménytelen.
• párkapcsolataink problémásak, nehéz lesz megszerezni és/vagy megtartani a szerelmet.

Abban a percben, amikor elhatározzuk, hogy javítunk életünk minőségén, első feladataink egyike az, hogy megerősítsük önbecsülésünket! Ez sokak számára nehéz feladatnak tűnik, és ha így gondolják, akkor talán valóban nem olyan egyszerű számukra a változás, de nem is kivitelezhetetlen.

Mit lehet tenni az erőteljesebb önbecsülés érdekében?

A Sorsfordító stratégiák egyik fontos fejezete az önbecsülés témaköréről szól. A könyvben részletesen leírom, hogyan érhető el az a szintű önbecsülés, amire szükség van ahhoz, hogy egy kellemesebb életet alkossunk magunknak, de nézzük meg itt is a teendők egyikét.

A legfontosabb összetevője a sorsfordító önbecsülés létrejöttének az, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Az elfogadás mindaddig persze nehézséget okoz, amíg tele vagyunk elvárásokkal. Belénk nevelődött, hogy milyennek kellene lennünk, és szüleink, családunk, barátaink, társadalmunk igényeit magunkévá téve, ma már mi vagyunk azok, akik komoly elvárásokkal nézünk a tükörbe.

Sajnos, amíg határozott képünk van arról, hogy milyennek kellene lennünk, addig képtelenek vagyunk elfogadni lényünk tapasztalati igazságát.

Ezért a legjobban akkor járunk el, ha elvárásainkat önmagunkhoz igazítjuk. Ha a létezés „vanságát” éljük a „kellene” és „illene” helyett. Mit értek ez alatt? Mondok egy példát:

Ha például „kedves” embernek gondolnám magam, de haragos érzések ütik fel a fejüket a bensőmben, akkor ugye csalódás ér. Ennek következtében nem engedem, hogy a harag valóságosan megnyilvánuljon bennem, tán még felismerni sem akarom, nemhogy elfogadni. Egy „kedves” ember ugyebár nem gerjed haragra? Ezért aztán elfojtom a haragomat, ami belülről marcangol, és azt az üzenetet közvetíti az elmémnek, hogy nem vagyok megbecsülésre méltó, mert képmutató vagyok. Így aztán én sem becsülöm magam igazán.

Fel kell tehát áldoznunk elvárásainkat a valóságért. Ha eldobunk minden ideát, és megéljük önmagunkat, elfogadva olykor felbukkanó „rossznak” titulált érzésünket, vagy gondolatunkat, akkor máris nagy lépést tettünk önbecsülésünk növekedésének érdekében.

Sorsfordító önbecsülést fejleszthetünk ki magunkban, ha elfogadjuk magunkat „úgy, ahogy vagyunk”!

Félreértés ne essék.

Ez nem azt jelenti, hogy ilyennek is kell maradnunk.

A változás életünk része, és ha ezt is elfogadjuk, akkor egyértelmű, hogy attól, hogy ma megfelelőnek tartjuk magunkat, még holnap lehetünk mások. Tehát nyugodtan becsülhetjük magunkat.