Az az ember, aki nem szereti magát olyan, mint a feneketlen hordó. A világ egyetlen trófeája sem képes befoltozni azt a lyukat, amit önmagad elutasítása okoz. Az önmagaddal való kapcsolatod minősége a kulcs mindenhez, és minden, amit megélsz, ezt a minőséget tükrözi vissza, a párkapcsolatod, a családod, a munkád, a pénzügyeid, még az Istennel való kapcsolatod is azt mutatja meg, hogy mennyire szereted magad, szereted- e magad

Az az ember, aki nem szereti magát, boldogtalan kapcsolatokat kreál maga körül. Harcol a munkájáért vagy a munkájában. Megalkuszik a pénzért, és ha van pénze nem képest azt valóban élvezni. Gyakrabban betegszik meg, mint mások, és a szükségesnél több stresszt él át. Cinikus világot és büntető isteneket teremt.

Ha kemény vagy magaddal, görcsösen küzdöd magad át az életeden. Ahol mások csodát, lehetőségeket és ajándékokat fedeznek fel, ott te zárt ajtókra és leküzdhetetlen akadályokra bukkansz. Meg vagy róla győződve, hogy keményen meg kell küzdened a boldogságért. Mindezt pedig azon tapasztalásokkal támasztod alá magadnak, és másoknak, amiket tudattalanul te magad teremtesz meg. Az élet egy végtelen küzdés lesz a számodra, Nem találnak meg a lehetőségek – ahogyan az természetes módon zajlana – helyette te loholsz azok után.

Megerőltetőnek hangzik ez?

Az, megerőltető.

Neked és mindenki másnak körülötted. Tudom, miről beszélek, mivel az én életemben minden harc volt a számomra. Harcoltam a szeretetért. Küzdöttem a sikerért Ám valójában csupán egyetlen egy lénnyel álltam háborúban – saját magammal. Lassan 25 évnyi béke keresésem és több ezer emberrel való munka után ki merem jelenteni: önmagunk elutasításának betegsége jóval elterjedtebb, mint azt első pillanatra hinnénk. Nem mindenki szereti magát ténylegesen, aki lelkesen beszél magáról. Nem mindenkinek jut önmagára elég figyelme aki másoknak szeretetet ad. Önmagunk elutasításának csatája olykor látványosan zajlik – például, amikor önpusztító függőségben nyilvánul meg – máskor azonban csendben nyilvánul meg:

• abban, amikor olyan szakmát űzünk, ami boldogtalanná tesz minket,
• a túlsúlyban, ami a szív és a csípő körül jelenik meg,
• a túlfeszített tempóban munka vagy sport közben,
• a gyerekeinkkel szembeni szigorban,
• saját sikereink és boldogságunk szabotálásában,
  a görcsös jótékonykodásban,
• az örömteli orgazmus hiányában,
• a csendes rezignáltságban vagy az erőszakosságban,
• az istennel, teremtővel – bárhogy nevezed is – való feszült viszonyunkban,
• a túl kevés nevetésben, játékban, kalandban,
• és a próbálkozásban, hogy igazoljuk kicsinyes életünket, azzal a felkiáltással, hogy “Az élet nem kívánságműsor.”

Legtöbbször egy krízis, a puszta kimerültség vagy egy kegyelem teljes pillanat kell ahhoz, hogy egy radikális döntésre szánd el magad:

Hajlandó vagy végre elfogadni saját magadat, méghozzá pont olyannak, amilyen vagy?

Olyan meglepő a különbség a döntésed előtti és utáni élet között, hogy megéri erről írni.

Mára sajnos az olyan szavak, mint „szeretet” vagy „odaadás” elcsépelt, ezerszer kiforgatott frázisokká váltak. Én most mégis arra teszek kísérletet, hogy veled közösen az önszeretet gyakran ismételt szavának új értelmet találjak. Mert magában rejt egy gyógyító és egyben forradalmi üzenetet. Amikor úgy döntesz, hogy olyannak szereted magad, amilyen vagy, az megrázza a kényszeredetten teljesítményalapú társadalmat. Az az ember, aki a leggyengébb pillanataiban is szereti magát, az szabad és önálló. Mivel nem kell az elismerés és a biztonság morzsáiért könyörögnie, többé nem hagyja magát az elfoglaltságok abszurd mókuskerekébe feszíteni, így visszanyeri a méltóságát.

Képzeld el azt az emberiséget, ahol minden gyermek és minden felnőtt természetes, életteli módon szereti magát! Micsoda csodálatos bőséget tudnánk közösen megteremteni,

Azért veszem magamnak a bátorságot, hogy EGY kapcsolóról írjak, mert az önszeretet nem technika, nem tudjuk megtanulni, Ám tudjuk magunkat rá emlékeztetni, Meggyőződésem, hogy mindannyian réges-rég meghoztuk a döntést, hogy feltétel nélkül szeretjük magunkat. Arra hívlak, hogy hagyj fel végre azzal, hogy úgy teszel, mintha nem tudnád, mennyire egyedülálló, értékes, jó és szép vagy.

Amikor önmagaddal ezen a radikálisan nyitott módon kapcsolódsz, az nem jelenti azt, hogy mindig szükségszerűen nagyszerűnek kell magad találni. Nem, azt jelenti, hogy valóban radikálisan igent mondasz magadban mindenre, a fényedre és a sötétségedre. Az erősségeidre és a sebeidre.

Ebben az estben csodát élhetsz át.

A tudatosságod, amit nemrég még arra használtál, hogy harcoljon bizonyos részeiddel egyszer csak elkezd kíváncsian felfedezni. Annyi erő válik szabadul fel ezáltal! Annyi meglepetés vár rád!
És amint ez az EGYETLEN EGY központi ítélet magadról megszületik, lassan a teljes valóságod változásnak indul.

Az az ember, aki szereti magát bőséget tapasztal meg, és bőséget teremt.
Többé nem azért tesz dolgokat, hogy kivívja mások tetszését, hanem puszta örömből, és elhivatottságból.
Hidd el nekem, megéri az elmédben megtalálni és átkapcsolni ezt a a kapcsolót.

Légy magadnak ennyire értékes.

Szerző: Veit Lindau
Fordította: Oros Andrea
Az eredeti írás: https://veitlindau.com/2019/03/die-eine-sache-die-alles-veraendert/