Minél inkább beleásom magam az önszeretet témájába, annál több tapasztalatot gyűjtök arról, hogy “már megint” szembe megyek a világgal. Olyasmit állítok és igyekszem megtanítani, ami ellenkezik azzal, amit a többség állít. Ezt életem folyamán már többször megtettem, ezért a “már megint”.

Ebből máris megtudhatod rólam azt, hogy másként gondolkodom, mint a többség, és hiszem, hogy azért mert sokan állítanak valamit, az nem feltétlenül igaz.

Vajon hol tartanánk, ha már eddig is oly sokan nem tették volna ugyanezt?

Például:

• Ha Kolombusz a XVI. században nem száll hajóra, hogy bizonyítsa a teóriát a Föld gömbölyűségéről, – ami szembe ment a világ akkori meggyőződésével, miszerint a Föld lapos?
• Vagy ha mondjuk a XVII. században Galilei nem fordul szembe a már a görögök óta általános világnézettel, mely szerint a Föld a világmindenség középpontja?
• Vagy Semmelweis Ignác nem száll szembe a többi orvossal és veszi rá őket, hogy mossanak kezet?

Mindig is voltak – és gondolom lesznek is – olyan emberek, akik felvállalták, hogy nem követik tovább a tömegek hitét, mert meggyőződésük volt, hogy olyan felfedezést tettek, ami megcáfolja az addigi állításokat. Lehet, hogy akár előttük, vagy velük egy időben mások is felfedezték azt, hogy nem a világ meggyőződése az igazság, csak mindig akadt egy olyan, aki ezt bátran, akár az érte járó kirekesztettséget vagy büntetést is felvállalva, nyilvánosságra hozta újnak számító nézetét.

Szinte biztos, hogy amit én állítok, már nem újdonság. Bizonyára sokan akadnak, akik hasonló meggyőződésre jutottak. Még az sem kizárt, hogy valaki vagy tán valakik ezt már köz-kincsé is tették, csak hozzám nem jutott el. Végül is mindegy, hiszen nem az a célom, hogy piedesztálra emeljem magam az elméletemért, hanem az, hogy ezzel a szemlélet váltással segítsek azoknak, akik készen állnak erre.

Minden bizonnyal szerénytelennek gondolsz… Tán még az is felmerül benned, hogy “ki ez a – jobb esetben – nő, vagy – rosszabb esetben – liba, aki azt hiszi magáról, hogy feltalálta a spanyolviaszt?”

Ha így gondolod, féligmeddig igazad van.

Valóban szerénytelen vagyok ebben a kérdésben, mert ha szerénykednék, és megtartanám magamnak a gondolataimat, akkor elvenném Tőled annak a lehetőségét, hogy itt elolvasd, majd Te is végiggondold ezt a – szerintem – életbevágó meglátást, és eldöntsd, hogy mi a Te igazságod.

Amiben nem lenne igazad, az az lenne, hogy nem hiszem, hogy bármit is feltaláltam volna. Mint már említettem, biztosra veszem, hogy nem vagyok egyedül a nézeteimmel, csak mivel még ez nem eléggé közismert, úgy döntöttem itt az ideje, hogy közkinccsé tegyem azokat a sugallatokat, megérzéseket, melyek önmagunk szeretetével kapcsolatosan bennem felmerültek.

Hiszem, hogy ez nem a “tudásomnak”, vagy logikámnak köszönhető, hanem egyfajta “Isteni üzenet”, vagy ha úgy tetszik, a legbensőbb, okosabb énem sugallata.

Teóriám önmagunk szeretetéről és annak hatásáról szól, amit én a legfontosabbnak vélek, ellentétben az általános nézettel, miszerint másokat kell szeretnünk, másokhoz kell jónak lennünk, és csak akkor gondolhatunk magunkra, amikor már minimum a szeretteink iránti érzéseinknek kifejezést adtunk.

De mielőtt úgy döntenél, hogy egoizmusra, vagy önzésre akarnálak biztatni, nézzük meg a dolgokat kicsit részletesebben. Aztán elárulom neked azon  nézetemet is, amit eddig senkitől sem olvastam vagy hallottam így, és amit mindenki – aki egyáltalában szóba hozza az önszeretet fontosságát -, másképpen magyaráz.